Krumplis finomságok
Történt a minap, hogy a párommal közösen főztünk. Ő levest, én pincepörköltet, vagy valami hasonlót. Szóval ültünk a konyhaasztalnál egymással szemben, és mindketten zöldséget pucoltunk, ki-ki a maga ételéhez. Szorgoskodását figyelve egyre nőtt bennem az aggodalom. Nem először főzött "levest". Felrémlettek a csodálatos ízű, de nekem általában túlságosan tartalmas remekművei, melyekben a nagy halom zöldség(időnként hús) mellett csak minimális mennyiségű víz fért a fazékba. Mindeközben Murphy is a közelben lehetett valahol, mert amíg egy újabb répáról próbáltam finoman lebeszélni, természetesen én is több krumplit pucoltam meg, mint amennyit elbírt a főétel. Betettem hát a felesleget a hűtőbe, és másnapra maradt a döntés a további sorsa felől.
Hamarosan elérkezett az idő, amikor a pogácsa és a krumplis fánk között próbáltam dönteni, de végül feladtam, és mindkettőt csináltam. Első lépésként sós vízben megfőztem a burgonyát, majd leöntöttem róla a vizet és összetörtem. Amíg hűlt, szórtam rá egy evőkanál útifűmaghéjat, és daraboltam rá vagy 8-10 dkg vajat ami el is olvadt a forró krumplin. Kb. 1 dl vízhez öntöttem szintén 1dl Rizses-kókusztejet, adtam hozzá 3 kávéskanál cukrot, és meglangyosítottam (ez persze lehetne bármilyen magtej, de ez volt épp bontva). A vajas krumplit kihúztam az edény szélére körbe, így egy kis "medence" keletkezett, ahová beleöntöttem a langyos "tejszerű folyadékot", és belemorzsoltam egy kocka élesztőt. Vártam amíg felfut, majd egy egész tojást ütöttem rá, és a szintén elfekvő készleten lévő bontott tejfölt(3 evőkanál) is hozzáadtam a masszához. Megsóztam, összekevertem, és elkezdtem lassan adagolni hozzá a lisztet. Addig gyúrtam amíg szépen el nem vált az edény falától. A fél óra kelesztésnél már mindketten nagyon vártuk a végeredményt, de közben legalább a sütő is előmelegedett. Kb. ujjnyi vastagra nyújtottam a tésztát, pogácsa szaggatóval kiszaggattam, és sütőpapír híján, kizsírozott tepsire sorakoztattam a kis korongokat. Lekentem őket felvert tojással, majd a felének megszórtam a tetejét köménymaggal, a többire pedig laktózmentes reszelt sajtot tettem. Mehettek is a sütőbe. Amíg megsültek, a maradék tésztát hasonló módon kinyújtottam és kiszaggattam, majd forró zsírban kisütöttem. Nem lett sok, így mire a pogácsa megfelelő színt kapott a sütőben, házi eperlekvárral meg is ettük a pihe-puha fánkocskákat.
Ennek az egész történetnek volt még egy plusz tanulsága. Réges-régen, mikor még hagyományos lisztet használhattam, nagyon szerettem sütni-főzni. Aztán a kényszerű áttérés a gluténmentes életre annyi kezdeti kudarcot hozott a sütemények terén, hogy jobbnak láttam, ha nem pazarlom el a drága alapanyagokat, és megveszem a boltban azt a pár darabot amit megkívánok. A bolti azonban hiába finom, és profi munka, valahogy sosem olyan, mint a nagymamám krumplipannija, vagy anyukám hólabdája. Az utóbbi időben azonban újra egyre nagyobb kedvvel forgolódok a konyhában. Köszönhető ez az egyre könnyebben beszerezhető minőségi alapanyagoknak, de leginkább valószínűleg az lehet az oka, hogy nem csak magamnak főzök. Még a Magyar Népi Gyógyító képzésen, személy szerint Géczy Gábortól hallottam a főzés varázslatának "elméletét", amit valahogy így tudnék elmondani nektek:
Amikor felvágjuk az alapanyagokat, a hosszanti vágó mozdulatok férfias jellegű mozdulatok. Amikor megkavarjuk, a lágy ívek nőies energetikájúak. A fűszerek -a fő szerek fellelkesítik, megadják az alap karakterét az ételnek. Így tesszük bele szívünket-lelkünket az elkészült fogásba, és nőként így tápláljuk a családunkat "minden földi" jóval.
Amikor beleharaptam a fent említett lekváros fánkba, rájöttem, hogy ezt keresem hetek óta. Ezt a tél végi, hideg, de napsütésben reménykedő időszakhoz kapcsolódó "farsangi fánk" emléket, mint gyermekkorom egy bájos szeletét a hazai ízvilágból, és hogy újra úgy érzem, hogy sütni jó.