Szívvel-füllel jelen lenni, "kulcsrakész" bölcsességek nélkül

    Nem vagyok pszichológus, így szeretném már az elején leszögezni, hogy az alábbi írás nem egy szakmai útmutatás, csupán a saját élményeim szülte gondolatokat szeretném megosztani Veletek!

    Tegnap egy cöliákiás vendégemmel beszélgettem, és szinte az összes társadalmi reakciót visszahallottam tőle, amiket saját magammal kapcsolatban is tapasztaltam. Ez nem csak a cöliákiásokra, gluténérzékenyekre vonatkozik, hanem általában az egészségügyi kihívásokkal élő, de "ránézésre" egészséges embertársainkra. ( Hashimoto, Lupus, PMS, endometriózis, meddőséggel küzdők...stb.) 

   Sokan vannak akik tájékozottak, segítőkészek, együttműködők, de a társadalom egy jelentős része még mindig rosszul reagál a "láthatatlan betegségekkel" élő emberekre. "Nincs neked semmi bajod, olyan jól nézel ki! Egyszerűen hisztis/túl érzékeny/lusta ...stb. vagy." - mondják. (Találkoztam olyannal is, aki szerint a szülés utáni depresszió legjobb gyógymódja egy vödör hideg víz, meg két pofon...

     Igazán jó lenne, ha mindenki nagyobb empátiával kezelné ezeket a helyzeteket, ami nem egyenlő azzal, hogy a "széltől is óvjuk" a másikat, hiszen nem mozgás korlátozott, vagy értelmi fogyatékos! Arra sincs szükség, hogy heves bólogatás és sajnálkozás kíséretében együtt meneteljünk vele az önsajnálat és az elkeseredés sötét barlangja felé. A "tartom benne a lelket" nem azt jelenti, hogy az x. sikertelen kísérlet után is azt hajtogatom az elkeseredett barátnőmnek, hogy fog az sikerülni, csak ne görcsöljön rá annyira! 

A gyermekvállalással kapcsolatban ( túl a 40-en ) egy igazán szürreális élményben volt részem egyszer. 10 év próbálkozás, és egy tönkrement házasság után új társaságba kerülve, egy segítőkész hölgy elkezdte nekem bizonygatni, hogy még nem kellene lemondanom az anyaságról. Elmagyaráztam neki, hogy megvívtam a magam lelki csatáit, és úgy döntöttem, hogy nem megyek tovább szembe a sorssal, hanem megtalálom a jót abban az életben ami megadatott. Ebből ő azonnal fel is állította a diagnózist, miszerint azért nem sikerül, mert gyenge vagyok, és feladtam...ezt csak azért mesélem el, mert igen jó példája annak, hogy hogyan NE segítsünk!

     Az senkinek nem jó, ha állandóan azt éreztetik vele, hogy "már megint vele van a baj"! 

( Valószínűleg neki sokkal nagyobb baja van saját magával, mint amit a környezetének "okoz", pl. egy gluténmentes rántott hús elkészítése! ) Az se sokat segít, hogy ha a 20. szomszédtól hallott csodamódszerekkel traktáljuk, mondván, hogy Juliska keresztanyjának az ángyikáján is ez segített. És akkor még a lustaságnak bélyegzett csökkent teherbírást, fáradékonyságot (pl. Hashimotósoknál, vérszegénységnél..stb. ) nem is részleteztem...

     Javasolnám, hogy kérdezzük inkább meg, hogy mit tehetünk a másikért! Van-e szüksége segítségre, és ha igen miben? Fogadjuk el, hogy joga van nemet mondani! Ne sértődjünk meg, ha "csak most, csak neki" megpróbáltunk mindenmentesen főzni, de ő mégse kér belőle! Próbáljuk meg megtalálni azt a bizonyos arany középutat a problémák elbagatelizálása, és túldramatizálása között! Fogadjuk el, hogy mindenki más, és nincs egy csodamódszer sem, ami mindenkinek egyformán működik! De legfőképpen fogadjuk el a tényt, hogy - néhány kivételtől eltekintve- mindenki az egészséges, szabad, korlátok nélküli életet választaná! 

Az egyik kedvenc mondatom még megosztanám veletek:

"Szívvel-füllel jelen lenni, "kulcsrakész" bölcsességek nélkül" 

 /A pszichoforyou.hu-n olvastam/

Csodás napot és jó egészséget kívánok Mindenkinek!